Kipihentétek magatokat? – kopogott be az ajtón Gyula bácsi. – Ha most nekifogunk, akkor még ma elkészül az itató!
- Én nem vagyok fáradt, csak gondolkodom. – ült fel Péter.
- Ha arra gondolok, milyen sok madarat ismerhetek meg, akkor nem sajnálok semmi fáradtságot.
- Akkor gyertek velem! – hívta őket. – Megmutatom a helyet, ahova gondoltam.
 
A kert kissé magasabban volt a háznál. Egyik oldalát kis fenyves szegélyezte, de a ház mögött a kerthez kis rét is tartozott. A kertet kerítés vette körül, de kiskapu volt rajta, így bármikor kimehettek a rétre.
- Száraz, meleg hónapokban szívesen használják az itatót a madarak. – magyarázta Gyula bácsi. – Fontos, hogy legyen egy védelmet nyújtó bokor a közelben, ha macska vagy más ragadozó jönne! Ezért gondoltam ide a bodzabokorhoz.
- Ez nekünk is jó lenne, mert el tudunk rejtőzni és le tudjuk fotózni őket! – lelkendezett Erik.
- Les-sátrat is építhetünk! Van a fészernél tavalyi kukoricaszár…
- Nagyszerű lesz! Neki is foghatnánk!
- Akkor Erik hozzon ásót és köveket a pince melletti rakásból. Mi pedig Péterrel hozzuk a kukoricaszárakat és egyéb hozzávalót.
 
Szorgalmasan dolgoztak, nagy lelkesedéssel. Képzeletükben már ott volt a sok szép madár… Gyula bácsi kijelölte az itató határait és elkezdte az ásást. Sekélyen hagyta az elejét, majd ahogy haladt a les-sátor helye felé, úgy egyre mélyült a gödör. Amikor készen volt, kibélelte vastag, fekete nylonnal, hogy a vizet ne igya be a föld és erre tett szépen egymás mellé köveket. Amikor egészen kibélelte velük a kis tavacskát, akkor a szélein körbe keskenyebb kövek leverésével rögzítette a nylont és így szebb is lett az itató.
- Na, most telehordhatjuk vízzel! Ez a ti dolgotok! Addig én kigondolom a sátrat… – nézett körül Gyula bácsi.
- Hozzuk máris! – ugrott a két fiú, és hamarosan tele vödrökkel érkeztek.
- Lassan öntsétek, mert még nem annyira stabil! Egészen megtölthetitek!
 
Vagy húszszor fordultak, mire a kis tó megtelt vízzel, öröm volt nézni! Az enyhe szél fodrozta a vizét… A mély részbe tettek nagyobb köveket, amik kilátszottak a vízből, erre rá is szállhattak a madarak…
- Még szebb lenne, ha növényeket ültetnénk köréje… Majd még ezen is gondolkodunk! – mondta Gyula bácsi, – De most előbb a sátrat építjük meg. Arra gondoltam, hogy körbe rövid karókat verünk a földbe félig és ahhoz rögzítjük a kukoricaszárat… Erik, hozzatok karókat a fészer mellől, addig én keresek drótot, fogót…
 
Gyula bácsi az ásóval kijelölte a kört, majd annak mentén teljesen lenyomta az ásót. Így egy rés keletkezett, amibe belehelyezte a karókat félig és kalapáccsal lejjebb verte, amennyire lehetett. Így tett, míg körbe nem ért egészen, majd óvatosan letaposta a széleket. Középre egy hosszú vasrudat szúrt le, majd egy-egy csomó kukoricaszárat összefogva a rúdhoz erősítette. A szár másik végét pedig a karókhoz. A kunyhónak azon a felén, ami nem az itatónál volt, egy rést hagyott, hogy be tudjanak bújni a fiúk. Elöl két kis kockát vágott ki és a félbevágott szárakat a szomszédaikhoz erősítette.
- Így tudtok leselkedni és az objektívek is kiférnek. – nézte elégedetten Gyula bácsi. – Na, bújjatok be, jó lesz-e?
A két fiú óvatosan bemászott és kikémlelt a lyukon. Pontosan ráláttak az itatóra, még a közeli bokor ágai is képben voltak.
- Nagyszerű, édesapám! – bújt ki Erik. – Annyira ügyes vagy! Mennyi izgalmat fogunk itt átélni!
- Örülök, hogy tudtam segíteni. Most menjünk, hadd illeszkedjen az egész a tájba, hadd szokták a madarak a látványt. – mosolygott édesapja. – Egyébként is készülődnünk kell, ma este megyünk a gyülekezetbe!
 
A fiúk minden maradékot elhordtak onnan, egészen szép lett a kunyhó környéke. A kis Netti is megcsodálta.
- Egészen olyan a csúcsa a címerektől, mint egy indiánkunyhó! – tapsolt örömmel. – Ugye, majd én is figyelhetem a madarakat!
- Hát persze! – simogatta meg kislánya fejét az édesapa. – Gyere, most bemegyünk. Holnapra már megszokottabb lesz a madárkáknak a kunyhó…