Ez a történet életem első bizonyságai közül való. 1956-ban történt, 14 éves voltam akkor. Az Úr Jézus, akit én szívembe fogadtam előre figyelmeztetett. Édesanyámmal és testvéreimmel rendszeresen jártam a gyülekezetbe és ott kaptam személyes üzenetet a prófétán keresztül: „Vigyázz fehér ruhádra, hogy el ne rabolja az ellenség, ha reád tör! Kiálts fel énhozzám és én segítségedre leszek!”

Életemben mindig nagyon fontos volt számomra, már gyerekkoromban is, ha az Úr Lelke által is szólt hozzám. Minden alkalommal le is írtam, hogy semmit el ne felejtsek azokból, amit kapok. Tudtam, ezek nem egyszerű emberi szavak csak. Így hát akkor is örültem a kijelentésnek és boldog voltam.

Nem telt el sok idő, 2-3 hét talán, mikor édesanyám elküldött a vegyesboltba, ami tőlünk 5 km-re volt. Mi akkor tanyavilágban éltünk, szétszóródottan voltak a házak elég messze egymástól. Az egyetlen köves út sem volt forgalmas. Személyautóra sem emlékszem, csak a tsz Csepel autója járt arra. Nagyon kevés motor volt csak, kerékpár sem sok.

Nekünk is volt egy biciklink.  Amivel mehettem, az éppen nagyon rossz állapotban volt, mert a családban mindenki, aki csak hozzájutott, azt használta. Szegény bicikli recsegett-ropogott, lépten-nyomon ledobta a láncot. Én mégis örültem, hogy nem kell gyalog menni.

Nagy szél fújt, mely odafelé segített. Amikor odaértem, láttam, hogy nagyon sokan vannak a boltban és állnak sorban a bolt előtt. Nem olyan régen lett vége a forradalomnak, sokakban még félelem lappangott és amit csak tudtak, megvásároltak.

Egyébként pedig közeledett a karácsony és bizony arrafelé kevés bevásárlóhely volt. Olyan sokan vártak, hogy semmi reményem nem volt, hogy bejussak. Késő délutánra járt már, a napok rövidek voltak és gyorsan sötétedett. Tudtam, hogy nekem messzire kell mennem, sokára érek haza, tovább nem várhatok.

Mivel ez a bolt egy dombon volt, felültem a biciklire és kihasználva a lejtést, legurultam a köves útra, amin aztán tovább mehettem. Igaz, a biciklivel nem sokra mentem, mert erős szél fújt szembe.

Úgy adódott, hogy előttem ment egy lovaskocsi, ami éppen Kunszentmiklósról hozta a kenyeret ennek a boltnak hetente kétszer. A bakon ült egy bácsi, korra éppen apám lehetett volna. Én köszöntem neki illedelmesen és megkérdeztem:
- Ugye megengedi a kedves bácsi, hogy megfogjam a kocsi oldalát? Sajnos, a biciklimet nem lehet hajtani, mert a lánc folyton leesik róla. Én is arra megyek és pont a mi házunk előtt megy el az út.
- Jó, megfoghatod. Ámbár felülhetsz te is és a biciklit feltesszük a kocsira.
- Nem kell, köszönöm, jó ez így is…
 
Egyre jobban távolodtunk a településtől. Nagyon gyorsan sötétedett. A kocsis egyre többet beszélt hozzám és igen furcsa dolgokat kezdett mondogatni. Egyre jobban féltem tőle. Láttam, hogy jobbról is, balról is erdős helyre érünk, ház sehol sincs. Egy 2 km-es erdős kanyar következik. Amennyire fel

tudtam fogni, éreztem, hogy bajban vagyok. Nagyon sötét van, nincs senki a közelemben. A biciklimet nem lehet hajtani és a szél is szembe fúj. Ez az ember pedig gonosz! Ahogy így hirtelen átgondoltam a dolgokat, szívemben felsóhajtott: „Istenem, segíts meg! Légy velem!” Többet nem is tudtam mondani, a bensőmben hallottam egy hangot: „Engedd el a kocsit!” Ó, bárcsak mindig ilyen engedelmes tudnék lenni, mikor a Lélek szólít! Egyáltalán semmit sem gondolkodtam azon, hogy mi lesz akkor. Elengedtem a kocsit és teljes erőmmel elkezdtem tekerni a kerékpárt és az a legnagyobb csodálkozásomra úgy működött, mintha soha semmi baja nem lett volna!
 
Mikor az ember észrevette, hogy elengedtem a kocsit, én már régen a lova előtt jártam. Akkor  mérgesen nagyon csúnya szavakat kiáltott felém. A lovát egyfolytában ütötte. De Isten nem engedte neki, hogy utolérjen! Mikor látta, hogy nem tud utolérni – pedig nem messze jártam csak előtte – kérlelni kezdett, hogy ne ijedjek meg, nem akart bántani. Ne menjek el… De nem voltam kíváncsi rá, akármit is mondott.
 
Hamarosan elértem az első házat, ami közvetlen az út szélén volt. Ott az én biciklim azonnal ledobta a láncot. Gyorsan szerettem volna visszatenni, de csak a kezem lett csupa kenőcs, nem tudtam megcsinálni. Akkor utolért ez az ember, leugrott a kocsijáról és meggyőződhetett róla, hogy valóban az igazat mondtam neki. Ő aztán föltette a láncot, megfogta a kezem és bocsánatot kért, hogy ne haragudjak, nem akart semmi rosszat – és megcsókolta a homlokomat.
 
De bármit beszélt, az én véleményem nem változott róla. Tovább akartam menni, de a lánc újból leesett, kénytelen voltam hazáig tolni. Végig mellettem jött és megkérdezte, hova szoktunk járni kenyérért? Felajánlotta, hogy amikor ő jön, szóljunk nyugodtan, mert megáll a házunknál és ad kenyeret.
 
Mikor hazaértem, elmondtam anyukámnak, hogy ezután nem kell messzire menni kenyérért külön, csak menjen ki, mikor jön a kenyeres kocsi. Anyukám ennek nagyon örült. Ha tudta volna az előzményeket, nem örült volna ennyire ő sem!
 
Később soha nem tudta elérni, hogy én menjek ki kenyérért, így nem is kellett, hogy ő védjen meg engem. Az Úr adott nekem ebben a helyzetben szabadulást a gonosztól.

Szükségemben az Urat hívtam és az én Istenemhez kiáltottam. Szavamat meghallá templomából és kiáltásom eljutott füleibe!” Zsolt. 18:7.

Péntek Mihályné, Marika