Ap cs. 24: 16; Rm. 14: 13/b.

Pál apostol sok hasznos tanácsot adott a hívő testvéreknek a mindennapi élet menetéhez, az emberi kapcsolatok minőségének javításához és a szent élet megvalósításához. Engem különösen megragadott ez a két mondata: „Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkor.” Csel. 24:16. „Annakokáért egymást többé ne kárhoztassuk: hanem inkább azt tartsátok, hogy a ti atyátokfiának ne szerezzetek megütközést vagy megbotránkozást.” Rm. 14:13.
 
Elgondolkodtam: én miben gyakorlom magam? Nincs-e az én gyakorlatomban olyan dolog, amin változtatnom kellene ez Igék fényében? Remélem, hogy e néhány gondolat több testvéremben is felvet hasonló kérdéseket.
 
Az a tudás, amit kaptunk az Úrtól az Igén keresztül vagy a Szentlélek által, akkor ér valamit, hogyha azt a gyakorlati életbe átvisszük. Hiába vannak jó terveink, építő gondolataink, hogyha azokból semmit nem tudunk megvalósítani, akkor nincsen számunkra semmilyen haszna annak a sok tudásnak, ami bennünk van! Ezért hasznos, ha végiggondoljuk, miben szoktuk gyakorolni magunkat?
 
Az emberek azt szokták gyakorolni, ami még nem megy nekik, pedig szeretnék megvalósítani, megcsinálni. Valakinek megtetszik egy hangszer, szereti a hangját, és elhatározza, hogy ő is játszani fog rajta. Ez a szép terv akkor valósulhat meg – túl azon, hogy a kottát és a hangszert megismeri – ha elkezdi gyakorolni. Először talán nem megy olyan szépen, de minél többet gyakorol valaki, annál szebben tud játszani a hangszerén. Hogy idáig elérjen, ahhoz fontos, hogy erős legyen a vágy benne, hogy célját elérje, nagyon szeresse azt a hangszert, mert ha ez hiányzik, akkor a kezdeti nehézségek könnyen eltántorítják szándékától.
 
Lehet gyakorolni valamit és lehet azt másokkal gyakoroltatni. Ha a gyermekeimre gondolok, akkor oda kell figyelnem, hogy az iskolában tanult dolgokat gyakoroltassam velük, mert lehet, hogy ezt önállóan nem fogja megtenni. Ha pedig nem gyakorolja, akkor soha sem fog menni neki. Megvan a helye és a fontossága annak is, hogy mások figyelmét hívjuk fel ezen Igék fontosságára, mégis most az lenne építő, ha a saját életünket tennénk mérlegre.
 
A hívő élet önkéntes, nem lehet kényszerből csinálni. Semmi olyan dolgot, amiben Istennek öröme van, nem fogok hosszútávon megtenni csak azért, mert valaki arra kényszerít. Egy darabig megtehetem mások bíztatására, de egy idő után az semmivé fog válni. Mindenképpen saját, önkéntes elhatározásra van szükség, ha Istennek tetsző dolgokban akarom gyakorolni magamat!
 
Két dolog között választhatok. Vagy önként, szabad akaratomból gyakorlom magam a jóban, ami Isten kíván, vagy ha ezt nem teszem, akkor a Sátán gyakoroltatja velem a bűnt. A bűn cselekvése folyamatossá fog válni bennem, ha én ebből önként nem akarok kilépni és nem döntök úgy, hogy az Isten felé fordulok, és ezentúl gyakorlom magamat a hitélet útján a jó cselekedetekben és a lelki gyümölcsökben.

Szeretném, ha felsorolnánk néhány jó tulajdonságot, vagy hitéletünket elősegítő jó cselekedetet, amik célul vannak kitűzve bennünk, hogy azt gyakoroljuk, és egyre jobban sikerüljön azokból végbevinni valamit! Vannak-e ilyen céljaink, elhatározásaink? Csak akkor érünk el magasabb célokat, ha azt gyakoroljuk, ismétlődően tesszük! Minél többet gyakoroljuk, tesszük, annál természetesebb lesz a jó cselekvése.

Ha van elhatározás bennünk valamely jó dologra, akkor tapasztalni fogjuk, hogy annak véghezvitelére Isten erőt ad és alkalmakat is, hogy tudjuk gyakorolni. Például ha valaki a síelést szeretné gyakorolni, annak feltétele az, hogy legyen arra alkalmas hó. Másképpen kizárt, hogy azt gyakorolja, és abban fejlődjön. Vagy ha gépkocsi-vezetést akarja valaki gyakorolni, ahhoz feltétlen szükséges, hogy rendelkezésére álljon egy autó. Ugyanígy van ez a lelki élet területén is. Ha kitűzzük célul, hogy a békességes tűrésben akarunk fejlődni, akkor fognak jönni háborúságok az életünkben, mert hát háborúság nélkül hogy akarjuk magunkat gyakorolni a békességes tűrésben? Vagy hogyan akarjuk a kitartásban gyakorolni magunkat akadályok nélkül? Vagy a tűrésben szenvedések nélkül? Csak akkor tudjuk gyakorolni mindezeket, ha arra alkalmunk és lehetőségünk van! Könnyű a kitartást vagy a béketűrést, a szeretetet gyakorolnom akkor, amikor minden rendben van körülöttem, és nincsen semmi olyan reakció, megnyilvánulás, ami ebből kizökkentene. Olyankor nincs is mit gyakorolnom rajta, hiszen nincs semmi, ami próbára tegyen. Minden tudás és képesség akkor mérhető le, amikor próbára van téve! Akkor lesz nyilvánvalóvá békességünk vagy szeretetünk, ha azt támadás éri.

Ha egy autószerelő mester megjavítja egy autó fékrendszerét, és azt mondja, hogy ennek az autónak a fékje most már jó, vajon a sofőr elhiszi-e neki? Hiszen majd ott lesz a helyzet, amikor fékezni kell, meg kell állni, mert ha ez nem sikerül, akkor hatalmas lesz a baj. Természetes, hogy miután az autó javítása elkészült, bemérik a fékhatást, ki fogják próbálni, hogy amikor ellenállásba ütközik, gyorsan, lendületesen megy az autó, akkor meg tud-e állni, a fék működik-e rajta? Ki kell próbálni, hogy jól sikerült-e a fék javítása! A lelki életben is ha valamiről úgy érezzük, hogy elértük, az akkor lesz nyilvánvaló, ha ki van próbálva! Olvasunk ilyet az Igében is, hogy „a ti kipróbált hitetek…1Pt.1:7. Ha egy testvérnek kipróbált hite van, az azt jelenti, hogy sok próbában, sok nehézségben, sok szenvedésben látható lett, hogy a testvér akkor sem lett hitehagyott, hanem megmaradt a hitben, bizodalma erős maradt. Az ő cselekedetei, beszédei bizonyították be a próbák alatt, hogy hite valóban szilárd.

Isten tanácsa az, hogy a botránkozás nélkül való lelkiismeretben gyakoroljuk magunkat az elkövetkezendő időben. A botránkozás valamely cselekvés, magatartás vagy megnyilvánulás során megütközés, méltatlankodás, helytelenítés alakul ki valakiben. Aki botránkoztat, az magatartásával méltatlankodásra sarkall valakit. A lelkiismeret pedig annak a tudata, hogy valamely cselekedetünk megfelel vagy ellene van a jó és a rossz normájának. A lelkiismeret által tudjuk, hogy jót teszünk vagy rosszat. Pál apostol tudatosan gyakorolta magát abban, hogy lelkiismerete semmi olyannal ne egyezzen meg élete során, ami másokban méltatlankodást, esetleg felháborodást váltana ki. Ilyen esetben a lelkiismeret rögtön megszólal, mielőtt helytelen dolgot akarunk tenni. Ha engedelmeskedünk lelkiismeretünk intésének, az cselekedeteinkben mindenképpen láthatóvá lesz.

Olvastam nemrégiben egy verset, melynek egy mondata nagyon megragadott. „Ha nyelvemre vigyázni tudnék, akkor okot botrányra soha nem adnék.” Ez nagyon nemes cél lenne, ha a lelkiismeretem semmilyen csúnya, valótlan, káros beszédet nem tudna elviselni, és rögtön lázadna bennem és figyelmeztetne, hogy nem helyes, amin gondolkodom és mondani akarok.

Nem szokott előfordulni, hogy jó cselekedet megütközést váltson ki. Ha mi jó dolgokra törekszünk, abban nem fog senki megbotránkozni. Ha valamilyen jó cselekedet miatt valaki megütközik, az sohasem a jó cselekedet miatt van, hanem azért, mert az illatő arra irigy. De ha észrevesszük, hogy cselekedetünkön vagy beszédünkön több ember megütközik, akkor az jelzés értékű a számunkra. Akkor nem azoknak az embereknek a látásával van probléma, hanem saját életemben kell megkeresni a botránkozás okát.

Egy közösségben élünk, a gyülekezetben, ahol gyakran találkozunk testvéreinkkel. Ez a közösség arra hívatott, hogy a hitben tudjuk egymást építeni, előre segíteni, hogy Jézus Krisztus munkája nagyra növekedhessen az életünkben, a szeretet, békesség, öröm megvalósulhasson közösségi életünk gyakorlása során. Amikor imádkozunk, beszélgetünk, együtt töltünk el időt, akkor fontos, hogy egymás megerősödésére szolgáljon az az időszak, amikor együtt vagyunk. Ezért is szükséges, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretünk legyen! Ez a lelkiismeret fog hozzásegíteni ahhoz, hogy ne tegyünk, ne beszéljünk olyanokat, ami mások rombolására, hanyatlására szolgál. Isten a közösséget azért adta, a gyülekezettel az a célja, hogy egymást támogassuk, tovább segítsük, és a világban kapott próbák, bántások, nehézségek terheiben egymás számára vigasztalás, megerősödés legyünk, bátorodjunk egymás szavai által. Nehogy az történjen, hogy még itt is tovább folytatódjon az, amelyből ide menekültünk felüdülni, megerősödni! Rajtunk múlik ez, hogy a gyülekezet oázis lesz-e a sivatag közepén! Gondolkodjunk el azon, hogy tudjuk-e azt nyújtani mi egyenként, ami összességében egy gyülekezeti közösségtől alapvetően elvárunk? A gyülekezeti közösség ajándék Istentől! Nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyen közösségben növekedhet, ahol olyan testvérek veszik körül, akiktől tanácsot, megerősítést, vigasztalást, támaszt kaphat egy-egy helyzetben. Ha ezt várjuk, akkor nekünk is ezen kell munkálkodni! Isten ezt várja tőlünk!

A lelkiismeret eleve bele van ültetve az emberbe. Ez egy érzékeny műszer, ami méri megnyilvánulásainkat, óv a rossztól és serkent a jóra. Pál apostol írja: „Mert mikor a pogányok, akiknek törvényük nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényük nem lévén, önmagoknak törvényük, mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívükbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretük és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik.” Róm. 2.14-15.

A lelkiismeret az ember gondolatai által működik. Gondolatban figyelmeztet bennünket, és ha rosszat tettünk, figyelmeztet, vádol. Ez a lelkiismeret-furdalás. Késztet arra, hogy ne tegyünk rosszat, vagy ha megtettük, akkor azt kijavítsuk, jóvátegyük. Ez a lelkiismeret munkája. A lelkiismereten keresztül munkálkodik a Szent Lélek is

A jó lelkiismeretnek van bizonysága, bizonyítéka. „Lelkiismeretünk bizonysága, hogy isteni őszinteséggel és tisztasággal, nem testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével forgolódtunk a világon, kiváltképpen pedig ti köztetek.” 2Kor. 1:12. „Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó lelkiismeretünk van, igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni.” Zsid. 13:18. Őszinteség, tisztesség, tisztaság minden helyzetben, úgy a világban, mint az emberek között. Ez a bizonyítéka a botránkozás nélkül való tiszta lelkiismeretnek. Akkor várhatunk jó cselekedeteket, ha a gondolkodásunk, a jó és rossz közötti különbségtétel már eleve tiszta bennünk. Ha Isten a lelkiismeretünket megtisztította, érzékennyé tette, akkor vagyunk képesek jót cselekedni. Csak a Szent Lélek által felébresztett lelkiismeret tud minden bűnt felismerni! Mert az ember hajlamos arra, hogy elfojtsa magában a lelkiismeret szavát. Sokszor önmagát másokhoz viszonyítja, és  így saját cselekedeteit jobbnak látja másokénál, és nem tartja szükségesnek azok javítását. Úgy látja, hogy nem kell annyira szigorúan venni egy-egy dolgot. Így lelkiismerete már nem olyan tiszta, beszennyeződik, megszürkül. Mindig a Szent Igéhez kell viszonyítani magunkat, hogy lelkiismeretünk beszennyeződését megakadályozzuk! Ha Istennel folyamatos a közösségünk, akkor a Szent Lélek tisztán tartja a lelkiismeretünket, hogy az minden bűnt a maga veszélyében és a maga súlyával ismerjen fel.

A lelkiismeretet el is lehet némítani magunkban a Szent Lélek szavával együtt, félre lehet tenni, de akkor a bűn gyakorlása valósul meg életünkben. A hívő ember viszont a bűntől alapvetően szabadulni akar. Ezért nem akarja elfojtani sem a Szent Lélek, sem a lelkiismeret szavát, hanem azt tisztán akarja tartani.

Ha Pál célkitűzése megragadott, hogy botránkozás nélküli lelkiismeretünk legyen, akkor naponként be kell teljesedni Szent Lélekkel és tudatosan gyakorolni magunkat abban, hogy lelkiismeretünk semmilyen bűnnel meg ne egyezzen, és így, ezekben megmaradva, tiszták, őszinték, tisztességesek legyünk! Pál nem csak azt mondja, hogy az emberek előtt, de Isten előtt is, és mindenkor! Nem csak az emberek között kell a tiszta lelkiismeretre figyelnem, hanem amikor látszólag egyedül vagyok, hiszen olyankor is Isten és az angyalok figyelő tekintete van rajtam. Ezért vigyáznom nem csak néha kell, hanem mindenkor! Ha ezekre elkötelezem magam, akkor a Szent Lélek segítségével lelkiismeretem botránkozás nélkül való lesz. Segítsen erre az Úr!

Horváth Gábor