És te, Belsazár, nem aláztad meg szívedet, noha mindezt tudtad!”  Dán. 5:22

A történet Izrael babiloni leigázása, fogsága alatt játszódik. Izrael népét Kr.e. 606-ban igázta le Nabukodonozor, Babilónia királya. Majd, miután Nabukodonozor meghalt, több uralkodó követte egymást a trónon gyors egymásutánban. Néhány év múlva unokája, Belsazár lett a király. Egy alkalommal nagy lakomát szerzett ezer főemberének – a korabeli éjszakai mulatozásoknak megfelelően. A keleti uralkodók gyakran rendeztek lakomákat családi körben, vagy néhány kiválasztott vendéggel együtt. Viszont Belsazár ezalkalommal nagyarányú ünnepséget rendezett, amelyen – a szokásokkal ellentétben – a király feleségei és ágyasai is ott voltak. Az ünnepség abban a palotában volt, amelyet szépsége miatt az egész világ csodált. Ezek a babiloni lakomák tivornyákban és lerészegedésben végződtek. Így italozás közben, a bőségesen fogyasztott bor hatásának következményeképpen Belsazár egy mélységesen Isten ellenes dolgot tesz. Előhozatja azokat az arany és ezüst edényeket, amelyek Isten szolgálatára lettek szentelve, és még Nabukodonozor király hozatott el a jeruzsálemi templomból. Ittak ezekből a serlegekből a király és vendégei, dicsérve pogány isteneiket. Ezzel Isten elleni vétkeinek sorozatában eljutott odáig, mely nem maradhatott következmény nélkül. „Abban az órában emberi kéznek ujjai tünének fel, és írának a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézé azt a kézfejet, amely ír vala. Ekkor a király ábrázatja megváltozék, és az ő gondolatai megháboríták őt, és derekának inai megoldódának és az ő térdei egymáshoz verődének.” Dán. 5: 5-6. A királyon úrrá lett a félelem, a rettegés a büntetéstől, amellyel lesújtani készült az az Isten, akit ő szándékosan megsértett. Azonnal hívatta a jövendőmondókat, hogy fejtsék meg az írást, de erre képtelenek voltak. Ekkor lépett be az anyakirálynő, Nabukodonozor özvegye, aki emlékezteti Belsazárt Dánielre, és az ő kivételes bölcsességére, és állítja, hogy ő biztosan megfejti az írást. Belsazár azonnal hívatja Dánielt.

Dániel – mielőtt megfejtené az írást – elmondja feljegyzésének okát. Világossá és egyértelművé teszi mindenki előtt, hogy azok a dolgok, amiket Belsazár cselekedett, tudatosan és szándékosan elkövetett bűnök voltak.

Tudta ugyanis Belsazár, hogy az ő nagyapjának, Nabukodonozornak, Isten birodalmat adott, és vele együtt méltóságot, dicsőséget és tisztességet.

Tudta azt is, hogy nemzetek és népek rettegtek tőle. Ennek következtében szíve felfuvalkodott és megkeményedett.

Belsazár azt is tudta, hogy Nabukodonozor emiatt kivettetett az emberek közül, a barmok között élt, míg megismerte, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek között!

És te, Belsazár – mondja a próféta – mindezeket tudtad! Ennél szemléletesebb példa nem is állhatott volna előtte, lehetetlenség volt nem emlékezni rájuk. Ezért semmilyen mentség nem lehet számára, mert mindezeket semmibe vette. Ahelyett, hogy megalázta volna magát, szembeszegült az egek Urával! Mert megszentségtelenítette a templomi edényeket, és ráadásul azokat az isteneket dicsérte, amik nem látnak, nem hallanak és nem értenek; az Istent pedig, akinek kezében van a lelke, ne dicsérte. Bűne felelőtlen volt és szándékos. A fali írás a közelgő ítélet bejelentője volt – jelezte Isten türelmének végét Belsazárral szemben.

Az ítélet így hangzott: Megmérettél, és híjával találtattál! Számba vette Isten országlásodat, és véget vet annak. Más népeknek adja.  – Még azon az éjszakán megölték Belsazárt, és a várost elfoglalták.

Mi is tudatában vagyunk Isten akaratának! Jól ismerjük a Szentírást – talán már gyermekségünk óta –, ismeretünk van arról, mit vár tőlünk Isten. Ez a tudás számunkra lehetőség! Viszont ha nem tesszük azt, akkor a tudás súlyosbító körülménnyé válik! Sok példa is van előttünk, Isten sok ember történetét leíratta számunkra, hogy tanuljunk belőlük. Ezért széles látókörrel rendelkezünk affelöl, hogy melyik életmódnak mi a következménye. Tudjuk, mit kell tennünk, hogy örök életünk legyen! Viszont a tudatos engedetlenség: szándékos bűn! Alapjában véve bármilyen cselekedet, ami nem Isten szerint való, bűnnek számít. Ebből következik, hogy minden bűn elkövetése engedetlenség Isten akaratával szemben. Mivel bűn nélküli ember nem létezik, a különbség az engedetlenségben: a szándék és a bűn milyenségében van. A legnagyobb bűn, amikor valaki magának Istennek ellenszegül, szándékosan tesz Isten akarata ellenére. Az ilyen ember teljesen eltávolodik Istentől, és számára csak súlyosbító ítélet az a tudás, ami a birtokában van. És minden bűnnek következménye van! A bűn következménye a halál – de Isten kegyelmi ajándéka az örök élet! Jézus Krisztusban megbüntettetett a bűn! Mégis azt olvassuk, hogy a szándékosan elkövetett bűnökért nincs többé bűnökért való áldozat! Ez nem azt jelenti, hogy a szándékos bűnt nem bocsátja meg! Igaz, hogy a bűnnek van egy olyan foka, mértéke, amiután Isten megvonja az embertől a kegyelmet. De ha valaki őszintén megtér szándékosan elkövetett bűnéből, Isten megbocsát neki, de – úgymond – megfizet érte, vagyis bűnének következményét viselnie kell.

Isten munkálkodni akar életünkben, akaratát véghez akarja vinni, életünket át akarja menteni az ő csodálatos országába! De egyedül rajtunk múlik, hogy ez megvalósul-e! Keménységünkkel, makacsságunkkal akadályozhatjuk tervének megvalósulását, sőt, véget is vethetünk neki. De engedelmességünkkel, alázatos, készséges magatartásunkkal elősegíthetjük azt.

Ma is vannak olyanok, akik tudatában vannak Isten akaratával, a Neki való ellenszegülés következményeivel, és mégsem alázzák meg magukat! Az utolsó ítéletkor hangzik majd: Gonosz szolga, te tudtad, és mégsem cselekedted! Borzalmas lesz!

Mi azért alázzuk meg magunkat Isten hatalmas keze alatt, és engedelmeskedjünk az Ő akaratának, mert Isten a kevélyeknek ellene áll, de az alázatosaknak kegyelmet ad!