Mi azt hisszük – és jól tesszük! – hogy Isten szolgái vagyunk. De gondoljuk meg magunkban, mit jelent szolgálni, szolgának lenni. A szolgai forma az egy alázatos magatartás, amikor elismerem, hogy valaki nekem parancsol. Idős testvéreink között vannak olyanok, akik még abban az időben éltek, voltak fiatalok, amikor az uraságoknak szolgáltak a cselédek. A történelemben mindig is ilyen rendszerek voltak. Az urak megmondták, mit tegyenek, és a szolgának azt kellett tennie. Ha nem tette, akkor büntetés várt rá.
 
Mi Isten szolgái vagyunk, de egyben Isten gyermekei is. Hogyha mi Isten szolgálatára szántuk oda az életünket önként, akkor tudtuk azt, mikor mindezt eldöntöttük, hogy nekünk Isten megmondja, mit cselekedjünk. Csak akkor lehetünk hasznos eszközök az Ő szolgálatában, ha azt tesszük, amit Ő mond. Sokszor imádkozunk úgy, amikor bajban vagyunk, hogy Isten szabadítson meg, adja meg, amire szükségem van. Amikor pedig arról van szó, hogy mit kell cselekednem, akkor ott van a gondolat, hogy: – Én azt teszek, amit akarok! Felnőtt ember vagyok, tudom, mi az, amit nekem tennem kell, és más nekem ne mondja meg, hogy mit cselekedjek!… Ezek a gondolatok bizony megfordulnak olykor a fejünkben, és amikor ilyeneket gondolunk, az jelzi, hogy elbizakodottakká lettünk. Az elbizakodottság akkor van meg valakiben, ha többnek gondolja magát, mint ami valójában. Olyan erényeket, eredményeket tulajdonít magának, ami nem neki köszönhető, vagy előfordulhat, hogy nem is létező erény. Az elbizakodás láthatóvá lesz a dicsekvésben, túlzott magabiztosságban, fölényes magatartásban, mások alábecsülésében.
 
Amikor az ember arra gondol, hogy: – Nem kell engem mindig óvni, nem kell figyelmeztetni, hogy mit tegyek, mit ne tegyek, merre menjek! Majd én azt már tudom, elég bölcs vagyok, elég régóta járom az Úr útjait! Nem kevés az én tapasztalatom, van Biblia-ismeretem, majd én eldöntöm, mi az, ami jó nekem! -  Ez a gondolkodás, mentalítás ha egy egészséges határon túlmegy, akkor már elbizakodáshoz vezet, saját maga felmagasztalására irányul, és egy idő után a dicsekvés, mások fölényes lenézése kerül előtérbe, és ezzel együtt mások alábecsülése.
 
Az Úr azért szól hozzánk, hogy ezen az úton el ne induljunk! Aki elindult, álljon meg, forduljon vissza és helyezze magát újra Isten szolgasága alá! Álljunk vissza a saját helyünkre és ne gondoljuk magunkat többnek, mint amik vagyunk.
 
A dicsekedés is egyik formája az elbizakodottságnak. „A dicsekedő a maga vagy vele kapcsolatos személyek vélt vagy valóságos értékeiről, érdemeiről úgy beszél, hogy azzal elismerést, megbecsülést vagy tetszést szerezzen saját magának” A lényeg az, hogy saját magának akar elismerést és megbecsülést szerezni, aki dicsekszik. Véletlenül sem Istennek, hanem saját magának. Az elbizakodott és dicsekvő embernél hiányzik az alázat, éppen a szolgaságot jellemző legfőbb tulajdonság, és saját emberi énje van gondolatainak középpontjában. Ebbe valamilyen szinten minden ember belekerül. Sokszor előfordul, hogy magunknak tulajdonítunk olyan dolgokat, amiért nem mi vagyunk a megdicsérhető személyek, nem mi vagyunk azok, akik miatt valami jó lett. Ha ezeket a gondolatokat nem hallgattatjuk el magunkban, hanem a gondolatok tettekké változnak, akkor megerősödik, életformává válik az elbizakodottság.
 
Vannak, akik ezeket a gondolatokat mindjárt visszautasítják, mert „minden jó és tökéletes ajándék Istentől származik, a világosság Atyjától száll alá” és ebben nekünk nincsen semmi részünk, minden Isten érdeme az ember életében.
 
Isten az elbizakodott szívben nem tud munkálkodni. Éppen azért, mert az ilyen szívből hiányzik az alázat, és ez az engedetlenséget is magával vonja. Aki saját magát többre tartja másoknál, aki magát dicsőíti, annak először meg kell alázkodni, vagy ha ez nem sikerül, akkor meg kell aláztatnia, hogy az Úr formálni és tanítani tudja! Mert amíg úgy gondolkodok, hogy nekem nincsen szükségem tanításra, én jó helyen vagyok és erősen állok, a legjobb helyen gondolom magamat, így Isten nem tud tovább vezetni, nem is fogadom el az Ő tanítását. Éppen azért, mert magamban bízok, és önmagammal meg vagyok elégedve. Három lehetőség van ilyenkor. Vagy megalázkodik az ember, vagy megaláztatik, vagy Isten többé nem fogja használni. Mi mindnyájan azt szeretnénk, hogy tanítson és formáljon bennünket, mert tudjuk, hogy csak Ő az egyedül, aki a mi életünket saját képmására tudja formálni arra a napra, amikor eljön miérettünk.
 
Az elbizakodott embernél folyamatosan ott van az elesés veszélye. Hogyha időben nem alázza meg magát az ember és nem veszi fel a  szolgai lelkületet, akkor előbb vagy utóbb el fog esni. Le fog esni arról a magaslatról, ahova ő gondolja magát, mert Isten gondoskodni fog arról, hogy megaláztasson. Vagy magától jön le a képzeletbeli hegyről, és látja meg magát a valóságos helyzetében, vagy Isten fogja levetni onnan, de az sokkal több szenvedéssel és fájdalommal jár. De még mindig jobban jár, ha Isten kezébe veszi őt és lehozza onnét és foglalkozik ővele, mintha azt mondja: – Te akartad, maradj ott szíved keménységében, nem formállak téged, ha te jónak és tökéletesnek gondolod magad! – De ha az embert megalázza az Úr, azt azért teszi, mert akar az életében munkálkodni, alkalmassá akarja az ő életét tenni arra, hogy hasonlóvá legyen Őhozzá.
 
Az elbizakodásnak van egy nagyon súlyos formája, amikor valaki Istennek gondolja magát. Amikor Isten eljött megteremteni a világot és a rajta lévőket, akkor a Mennyben az Esthajnalcsillag, Isten után a leghatalmasabb angyal fellázadt Isten ellen, beült az Ő királyi székébe. Istennek képzelte magát, aki majd ezután kormányozza a világmindenséget. Isten levetette őt a lázad angyalokkal együtt a Földre és azóta van gonosz lelkület, szellemiség a világon. A Sátán részére nem volt kegyelem, semmiféle megbocsátás vagy jóvátétel, mert Isten helyébe akarta magát tenni.
 
Heródes király beszédét is egyszer így méltatta a nép: – Isten szava ez és nem emberé! – Ez a király nem tiltakozott, hanem elfogadta ezt a különös dicséretet. Mivel nem utasította vissza, és nem Istennek adta a dicsőséget, ezért a férgek azon nyomban megemésztették.
 
Gondoljuk el, hol voltunk, amikor Isten ránk talált! Milyen különös kegyelem, hogy lelkileg felemelt, megtisztított, felékesített annyira, hogy mindenkinél szebbek lettünk. Gondozott, táplált, felnevelt, talán már egy-egy gyümölcsöt meg is teremtünk. Nagyon kell vigyázni, hogy amikor Isten gondos, kitartó munkája már látszik életünkön, nehogy a változásokat saját magunknak tulajdonítsuk! Amikor nyilvánvaló lesz az a lelki szépség, ami Isten munkája nyomán alakul bennünk, nehogy elbízzuk magunkat! Ha büszkék vagyunk lelki értékeinkre, akkor Isten munkája megakad, talán végleg meg is szűnik bennünk, ha meg nem térünk!
 
Nabukodonozor sétál palotája tetején, gyönyörködik Babilonban, melynek függőkertjei a világ hét csodájának egyikeként volt ismert. Hatalmas paloták, gyönyörű épületek egész sora. Mindenütt szépség, pompa. Nabukodonozor szívét büszkeség járja át: – Nem ez-é a nagy Babilon, melyet én építettem dicsőségem tisztességére?  -  Eszébe sem jutott Istenre gondolni, hogy Isten volt az, aki neki lehetőségeket, erőt és hatalmat adott. Pedig Isten egyszer figyelmeztette már. Szól is mindjárt a szózat a Mennyből: „Néked szól, oh Nabukodonozor király, a birodalom elvétetett tőled. És mi lett belőle? Az imént még a palotájának tetején áll ez az elbizakodott király, nem sok idő múlva a mező füvét eszi, mint egy oktalan állat, értelme elvétetett tőle, míg el nem ismeri, hogy a felséges Isten uralkodik. Dán. 4:28-
 
Illés próféta ott áll a Kármel tetején. Isten erejéhez szól a néphez, hogy döntsék el, melyik istennek akarnak szolgálni. Az Úr az Isten vagy a Baál az isten? A jel az, hogy az igaz Isten az elkészített áldozatokra küldjön tüzet az égből. Először a Baál papjai kérnek tüzet. Illés próféta gúnyolódik és fölényeskedik velük. Tudja ő, hogy jó úton van és ő az Isten szolgája, de valahogy el is bízta magát, mint Isten prófétája. Isten vele volt, az estéli áldozatnál az ő oltárára tűz szállt alá a Mennyből, és az egész nép látta, hogy az Úr az élő Isten! De Isten Illés életében is munkálkodott, mert nem sokkal később már a fenyőfa alatt találjuk, amint mondja: – Én sem vagyok különb az én atyáimnál! – Ezek szerint ő gondolt arra, hogy különb atyáinál, nagyobb munkát végzett rajta keresztül az Úr. Ettől a gondolattól óvjon meg bennünket az Isten, mert ha szüleinknél, kortársainknál elkezdjük magunkat különbnek gondolni, akkor Istennek gondja lesz arra, hogy lefektessen bennünket a fenyőfa alá, ahol rájövünk: – Én sem vagyok különb…És ha Isten meghallgat, akkor tűz száll alá a Mennyből, ha pedig elbízom magam, akkor erőtelenül fekszem a fenyőfa alatt. Micsoda különbség! Csak azért, mert elbizakodottá lettem!
 
József dicsekedett azzal az álommal, amit Istentől kapott, hogy előtte majd meg fognak hajolni a testvérei és a szülei. Az álom beteljesedett, mert Isten mondta. De amíg ebből a dicsekedő lelkületből egy alázatos emberré formálódott, addig le kellett menni a kútba, börtönbe, rabszolgaságba. Amikor már megtanulta az alázatot, akkor Isten felemelte.
 
„Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” Mát. 23.12. Aki Istenné akarja tenni magát, annak a számára nincs kegyelem, azonnali és örök az ítélet! Aki másoknál tartja különbnek magát, arra nehéz iskola vár, ha Isten munkálkodik az életében, és legyen hálás érte, hogy Isten nem hagyja abban a helyzetben. Mert kegyelem az, hogy megalázza, mert akkor van még reménye az örök életre.
 
Az elbizakodás bűne is kicsiben kezdődik. Először csak egy-egy megnyilvánulás: – Nem kell nekem tanácsot adni, tudom, hogy mit tegyek, most már van tapasztalatom nekem is. Megemlítek egy kis példát az életemből. 14 éves koromban elmentem az orvoshoz, mert állandóan folyt az orrom, már 6-7 Novorin orrcseppet elhasználtam azokban a hetekben. Már többször jártam nála ezügyben, mert náthás voltam, folyt az orrom. Mondtam neki, hogy kérek Novorin orrcseppet. – Már megint – kérdezte ő. – Akkor el kell menni az orr-fül-gégére, ki kell vizsgálni, mert ez allergia és nem nátha. Már legalább három éve, hogy allergiás voltam.(Mintha az olyan sok idő lett volna…) Mondom neki, hogy már elég tapasztalatom van, hogy megkülönböztessem, mikor van allergia és mikor van nátha. Ő pedig mondta, hogy higgyem el, hogy őneki is elég tapasztalata van ahhoz, hogy meg tudja a kettőt különböztetni. Kiírtak Aldecin sprayt, és természetesen elmúlott a nátha, míg a Novorin orrcsepptől már se ízt nem éreztem, se szagokat. Csak ennyit arról, hogy az ember sokszor ilyen balgatag módon gondolja magát bölcsnek.
 
Az ember sokszor még Istennel is perbe száll, vagy az Igében kijelentett igazságokkal, hogyha tanácsot kap, egyszerűen bölcsebbnek gondolja magát. De az élet bebizonyítja, hogy jól tettem volna, ha nem a magam bölcsességére hallgatok, hanem Isten szavára, ha elfogadom az útmutatást, feddést, tanítást és engedelmeskedek annak.
 
Később ez fokozódik az ember életében, amikor azt mondja, hogy -Nekem nem parancsol senki, azt csinálok, amit én akarok. Kicsoda ez itt, hogy nekem megmondja, hogy mit tegyek? Annyit én is tudok, mint ő, annyi tapasztalatom nekem is van, most már nem kevés ideje járom a hívő élet útjait, tudom, mit kell tennem… Ez a gyülekezeti életben sokszor előfordulhat, ha kér egy vezető valamit. Ezek veszélyes gondolatok, az elbizakodottság elég magas szinten van. Ha ez még fokozódik, akkor eljut a maga dicsőítésére az ilyen ember. Akkor olyanokat mond, hogy: – Itt nincs egy se, aki az én nyomomba érhet! Hol vannak ezek énhozzám képest, én már igen csak elöl tartok! Azoknak több hibájuk van, én tudom magamat tartóztatni. Én, én, azért én…Itt már az „én” körül forog minden, és megfogalmazódik, hogy vajon tudok-e még olyat mondani, hogy azt még más is megérthesse? Vigyáznunk kell, mert az elbizakodottság nagy magasságokat is elérhet az emberben, nehogy eljussunk odáig, amikor már nem tudunk megalázkodni Isten hatalmas keze alatt. Ha valaki nem tud megállni, akkor jön a bukás, az elesés. „Vigyázzon, aki áll, hogy el ne essen!” I. Kor. 10:12. Nem az a kipróbált, aki magát ajánlja, hanem akit az Úr ajánl. II. Kor. 10.18. Ha valakiről az Úr tesz bizonyságot, az kipróbált. Dicsérjen meg téged már, de ne a te szájad! Péld. 27:2.
 
Péter is úgy gondolkodott, hogy ha „ezek itt mind megbotránkoznak benned, én soha!” Mindenkiről el tudta képzelni, hogy megbotránkozik az Úrban, de magáról nem. És az Úr megengedte, hogy ő ne csak azt tegye, mint a többiek, hanem sokkal rosszabb dolgot. Háromszor tagadta meg átkozódva Mesterét. Isten azért vitte őt ennyire mélyre, mert ekkora megaláztatás kellett ahhoz, hogy később formálni tudja az ő életét.
 
A laodiceai gyülekezet is mondta: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, semmire sincs szükségem! Szól neki Isten üzenete: Nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen! Végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdag légy, és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, hogy mezítelenséged rútsága ki ne látszódjék! Szemgyógyító írral kend meg szemeidet, hogy láss! Hogy a magad helyzetében lásd magad, el ne bizakodjál, és ne mondd többnek magad, mint amennyi vagy, mert amit elértél, az egyedül istennek a munkája tebenned, és nem a magad érdeme!
 
Pál apostolnak tövis adatott a testébe, hogy el ne bizakodjon a kijelentések nagysága miatt. Ez a tövis őrizte meg őt a maga helyén alázatban. Pál apostol sokat ír a dicsekvésről a korinthusi gyülekezetnek, és leírja, mennyit szenvedett az evangéliumért. Nem azért írja meg, mert többnek tartja magát másoknál, vagy magasztalják, de a korinthusiaknak látniuk kellett, hogy Pál apostol szolgálata nem csak annyi, hogy hozzájuk menve inti és tanítja őket. Nem vették észre, hogy micsoda áldozatokat hozott Pál apostol azért, hogy az a gyülekezet létezzen és fejlődhessen. Pál is írja, hogy a dicsekedés nem használ néki. Ha pedig valaki mégis dicsekedik, az Úrban dicsekedjen! Azaz az Úr legyen dicsőítve! 
 
A tékozló fiú mindenkinél okosabbnak gondolta magát. Majd ő tud mit kezdeni azzal az örökséggel, amit atyjától kikért, ő tudja, mi kell a boldogsághoz! Túl okos volt, őneki ne mondja meg atyja, hogy mit tegyen, hogy őrizze az állatokat, szolgáljon a ház körül. Ő ismeri a boldogság titkát és nem hagyja elrontani az életét. Ám hamarosan lerongyolódva látjuk őt, amint más nyáját őrzi éhezve. Ott magába száll, és megalázkodva visszatér atyjához.
 
Vigyázzon mindenki, aki azt gondolja, hogy elég erős vagyok, tudok magamra vigyázni, tudom, mit kell tennem! Sámson is azt hitte, hogy mindvégig ellen tud állni a kísértésnek, a parázna nőnek, de láthatjuk, hogy igen nagyot tévedett. Csak először meg kellett várni, míg az ereje teljesen elfogy, és utána jött a Sátán célzott támadása. Addig az erejét csak apránként vette el, és amikor teljesen elment az ereje és kitárta egész szívét, akkor teljes nyomorba döntötte.
 
Vigyázzunk, hogy soha ne gondoljuk, hogy ha más el is esik, mi soha! Mert a római levélben is olvassuk: „Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj; Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak (Izraelnek) nem kedvezett, majd néked sem kedvez”, aki pogány létedre lettél keresztyén! Ha hitetlenné válsz és felfuvalkodsz, akkor neked sem lesz kegyelem!
 
Mindig Istennek adjuk a dicsőséget! Ne játszunk a bűnnel soha, gondolva, hogy elég erősek vagyunk! Ne tartsuk különbnek magunkat atyánkfiainál, elődeinknél és kortársainknál, lebecsülve erényeiket és eredményeiket, ezzel egyidejűleg felbecsülve a magunkét, mert a lelki életben az ember nem érhet el eredményt, csak Isten kegyelme, ereje és áldása által! Ezért Istené minden dicsőség örökké!

Horváth Gábor